Méhkerék története

A 2.166 lakossal rendelkező Méhkerék a mai Magyarország románságának meghatározó települése. Az ország egyetlen olyan települése, amelyben a románság még releváns többséget alkot, identitásához kapcsolódó gazdag kulturális hagyományai, nagyszámú és befolyásos értelmisége révén pedig megkülönböztetett figyelem övezi mind hazánkban, mind a szomszédos Romániában.
A mai, döntően román jellegű, egyébként Románia közvetlen szomszédságában, a hajdani nagyszalontai körzethez, az Alföld Tiszán túli területének délkeleti, Sarkad, Újszalonta, Kötegyán által határolt részén, a Körös Vidékéhez tartozó Kis Sárréten elterülő településnek van egy kevésbé ismert magyar előélete is. Az első írásos adatok Méhkerékről 1359-ből valók, de a község Jákó Zsigmond történész szerint a XIII. században keletkezhetett. Alapítói a sarkadi Leel-Őssyek voltak. Nevének keletkezésével kapcsolatos Jákó Zsigmond-i felvetést a kutatók mind a mai napig megőrizték. E szerint a „méh” a lakosság megélhetését biztosító foglalkozásra, a „kerék” szó pedig a falu megalapításához szükséges erdőirtásra utal, mivel köztudott, hogy a Méhkeréket is magába foglaló bihari síkság mocsaras, nádas, erdős terület volt a XIX. század végén végrehajtott folyamszabályozásokig. Kezdeti korszakának a törökdúlás vetett véget, a gyulai vár 1556-ban történt elfoglalása után a rablóportyára induló törökök menekülésre kényszeríttették a lakosságot. Az egykori nemesi falu 1692-ben pusztaként van említve, egy 1715-ös összeírás szerint még csak 8, az 1726-os nyilvántartás szerint 15 magyar család élt a faluban. A lakosság száma lassan gyarapodott, egy 1773-as adat szerint Méhkeréken 30 család élt, ezek nagy része már román volt, akiket 1745. után Eszterházy Pál telepített a Kincstártól kapott családi birtokára. Nagyobb arányú betelepítésre a XVIII. sz. végén került sor, az 1784-1787. évi népszámláláskor a településnek már 857 adófizető lakosa volt.
Méhkerék újkori, román többségű településként definiálható korszaka a Jánosd, Inánd, Cséffa, Madarász, Túlka, Illye és a környékbeli román helységekből eszközölt betelepítésekkel a XVIII. sz. 60-70-es éveiben kezdődik, ebből a korszakból vannak ugyanis adataink a román intézmények megalapításáról. A románság itteni ”honfoglalásáról” számos okirat tanúskodik, mint pl. az 1768-as földbérleti szerződés, az ugyanabban az időben épített és Mária Terézia által utólag (1770) engedélyezett első ortodox templom használatbavételéről szóló dokumentum. Első papjuk, az Inándról hozott Ioan Bordasiu 1773-ban kezdte meg tevékenységét. Ezt a szakirodalomból és a méhkeréki Patkás Tivadartól tudjuk, aki 1934-ben monográfiát szentelt szülőfalujának. Az 1770. évi urbáriumban az itt élő románság (30 család), mint végleg letelepedett lakosság szerepel. Tényleges ittlétük kezdeteiről pontos adataink nincsenek, hiszen az adók alól való mentesülés érdekében a hivatalos regisztrálástól óvakodtak a munkavállalás kezdeti időszakában. Korabeli dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy a mostoha természeti körülmények (áradások, aszály, éhínség, járványok) miatt a lakosság száma a XIX. század végéig erősen ingadozott (1785-ben 862, 1828-ban 748, 1850-ben 2507, 1868-ban 1574, 1880-ban 1394 fő). Korabeli dokumentumokból szerezhetünk információkat a földbérleti díjakról, az ortodox parókia és iskola anyagi helyzetéről, s általában a roppant nehéz, de végül is eredményes küzdelemről, a túlélésről, az anyagi és kulturális javak fokozatos gyarapításáról, a sikeres és végleges letelepedésről.
Méhkerék kulturális életét, szellemiségét az ortodoxia, az egyházi élethez kötődő tárgyi és szellemi értékek határozták meg. A község legszervezettebb és a legnagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező intézménye az egyház, amelynek tulajdonában volt, jelentős anyagi javak mellett, az iskola is.
A XVIII. század 70-es éveiben paticsból épített templom helyett 1836-1838 között téglából új imaházat kezdtek építeni, amelyet azonban csak 1849-ben fejeztek be, mai formáját 1883-ban kapta. Az 1976-1991. között végzett nagy renoválások következtében, különösen a freskóknak köszönhetően a hazai románság egyik legértékesebb belső ornamentikájú temploma (az ortodox templomok értéke az ikonosztáz, a templomhajót és a szentélyt elválasztó szentképfal, az ikonok és a festmények minőségétől függ) lett. Egyébként a hazai román ortodox templomok festményeit tehetséges mesterek készítették. Egy bizonyos Zugravul Teodor din Micherechi (Mikereki) a környék ismert ikonfestője volt. Nagyváradon két olyan ikont őriznek, amelyeket a méhkeréki ikonfestő Tógyer készített 1769-ben. A legismertebb méhkeréki ortodox papok: Ioan Bordas és utódai Simion és Teodor mellett Nicolae Rocsin (1879-1921), Ioan Oláh (1927-1973) és Teodor Mészáros (1977-1983).
A románság nyugati szélén elhelyezkedő ortodox egyházközségek teljes önállósággal nem rendelkeztek, mindig is valamelyik közeli vikáriátussághoz vagy püspökséghez tartoztak. A méhkeréki ortodox egyházközség többnyire a nagyváradi vikáriátussághoz, egy ideig az aradi püspökséghez, jelenleg a temesvári érsekséghez, kánonjog szempontjából a bukaresti patriarkátushoz tartozik. A két világháború között politikai okok miatt a nagyváradi és az aradi kapcsolatok lényegében megszakadtak, a hazai román ortodox közösségeket a magyar ortodox egyház adminisztrációjához csatolták. A méhkerékiek többsége ortodox vallású, a községben azonban más felekezetek is meghonosodtak. Az ortodox egyházon belül 1928. óta létezik az Oastea Domnului, melyet az akkori helyi ortodox pap, Ioan Olah alapított. A baptizmus az 1920-as években terjedt el a sarkadkeresztúriak közvetítésével. Később, az 1940-es években megalakult a pünkösdisták gyülekezete is. Jelenleg két ilyen gyülekezet is működik a községben. A felekezetek által használt nyelv a román.
Az iskola az ortodox parókia intézménye volt az oktatás államosításáig, 1948-ig. Az iskoláztatás kezdeteiről nincsenek pontos adataink. Az aradi püspökség nyilvántartásai szerint az 1790-es évektől volt kisebb-nagyobb rendszerességgel oktatás. Eszerint azokban az években egy bizonyos Simion Popovici tanítóskodott Méhkeréken. Megbízható adatok az 1800-as évek után állnak rendelkezésre. Egy 1808-ból való kimutatás szerint a több mint 800 lelket számláló községben 12 éve folyik tanítás. Teodor Pătcaş kéziratban maradt monográfiája (1934) szerint az első méhkeréki elemi iskolát 1815-ben alapította az egyházközség, első tanítója pedig Petru Meruţiu volt. Az első iskola a templom mellett működött (a mai Kossuth u. 76. szám alatt), többnyire gyér látogatottság mellett, míg 1880-ban a mai kultúrház helyén felépült egy korszerűbb iskola és tanítói lakás. A XX. század elején (1908.) került a mai helyére az iskola, az 1868-as törvény értelmében pedig az oktatás kötelező időtartama 6 év, amelynek nehéz volt érvényt szerezni, szegénység, tanerő-, és teremhiány miatt. Az oktatás a vallási ismeretek mellett a gyakorlati élethez szükséges tudnivalókra korlátozódott.
A trianoni döntés után a hazai románság papság és tanerő nélkül maradt. Az iskolai oktatás az 1923-as minisztériumi rendelkezés nyomán az anyanyelv ismerete szerint 3 iskolatípus szerint szerveződik: A-, B- és C- típusú iskolába. Méhkerék esetében az anyanyelvű A-, a kétnyelvű B-típusú iskola működtetéséhez szükséges feltételek hiányoztak. Maradt a C-típusú magyar tanítási nyelvű iskola kötelező román nyelvtanítással. 1923-ban az az Oláh János kap tanítói kinevezést, aki 1927-ben a papi pályát választja, helyére felesége, Aurelia Câmpeanu lép, majd több, románul nem tudó tanító és tanár érkezik a méhkeréki iskolába. Az 1931/32-es tanévtől magyar állami iskola kezdi meg működését, amelyben csak a vallási ismereteket tanították román nyelven. A román egyházi iskola két osztályból állt. A II. világháború idején, 1944. végén, 1945. első felében a tanítás szünetelt, elsősorban tanárhiány miatt. 1947-ben Romániából hoztak románul tudó tanítókat. Igazi változást azonban az 1948. évi egységes 8. osztályos állami oktatás bevezetése hozott. Az 1960/61-es tanév végén hozott miniszteri rendelkezés, amellyel máig tisztázatlan okok miatt a tannyelvű oktatást kétnyelvűvé változtatták, érzékenyen érintette a legstabilabb román nyelvi pozícióval rendelkező községet.
A polgárosodás útjára viszonylag későn rátérő, a társasági élet hagyományos falusi kereteit az 1960-as évekig konzerváló Méhkeréken nem alakultak -mint Gyulán vagy Kétegyházán- dal-vagy irodalmi körök, egyletek, egyesületek. A Nagyváradon vagy Aradon tanuló fiatalok azonban az ottani egyesületek rendezvényeit látogatták. Méhkerék község más területen jeleskedett: a patriarkális társadalmi struktúra szilárdságának köszönhetően a népi kultúra és a hagyományok napjainkig történő megőrzésének képességében. A modernizáció az 1960-as évektől utat tört magának Méhkeréken is, mindenekelőtt a felsőfokú oktatásban részt vevők nagy száma, a földek elvesztése miatt az idegenben munkát vállaló fiatalok tapasztalatai és a hagyományőrző együttes gyakori fellépésével Budapesten és az ország nagyvárosaiban szerzett benyomások révén. A méhkerékiek nagyobb számban most néztek szét először az országban és a világban, hasznosítva az ország gazdasági és a polgári életben tapasztalt korszerű vívmányokat. Így a Duló György tanító vezetésével működő népdal-, és táncegyüttesnek civilizatorikus szerepe is volt, nem beszélve arról, hogy sikerei emelik ki Méhkeréket az anonimitásból. Nevét mind a mai napig, az 1970-es években meghonosított primőrtermesztés mellett, a néptánc együttes sikerei alapján jegyzik. A táncmozgalom és népszerűsége nemcsak azért érdemel kitüntető figyelmet, mert olyan kiváló népművészeket hozott felszínre, mint Nyisztor György, a méhkeréki román néptánc fáradhatatlan népszerűsítője, és Kovács Tivadar, a román népzene tehetséges művelője, hanem mindenek előtt annak okán, hogy a község románsága ezen keresztül tudott elsősorban integrálódni ténylegesen és úgy tűnik maradandóan bekapcsolódni az ország kulturális vérkeringésébe.
Ezekkel az értékkel legfeljebb a településen élő emberek országosan ismert és elismert munkabírása és -szeretete, élni akarása vetekszik. Nem véletlen, hogy a méhkeréki emberekről mondták az etológia művelői, hogy legnagyobb érdemük a túlélés, a fennmaradás. Vasile Marc (Márk László), aki diplomataként is képviselte hazánkat az 1950-es években Romániában, a falu egyik művelt és jeles képviselője szerint a méhkeréki embert minden bizonnyal a kevés és rossz minőségű föld tette ilyenné, amelyből az itteni emberek képtelenek voltak tisztességesen megélni, amíg fel nem fedezték intenzív hasznosításának nyitját, a fólia alatti zöldségtermesztésben.
Méhkerék történetének legkevésbé feldolgozott és ismert fejezete a társadalmi és főleg politikai mozgalmakban való részvételnek a motivációs háttere, politikai attitűdje. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcig a magyarországi románság, az előnyösebb gazdasági körülmények és a liberálisabb politikai berendezkedés miatt elfogadta a magyarság politikai törekvéseit a történelmi Magyarország helyreállítására vonatkozóan, amelyet egyszer s mindenkorra hazájának nyilvánított, és nem osztotta az erdélyi románok autonómiára és önálló politikai nemzetként való elismerésre irányuló törekvéseit, akik nemzeti törekvéseik orvoslását a bécsi udvartól várták. A honi románság jövőjét a magyar hazában, a magyar nemzet részeként képzelte el, s Kossuth zászlaja alatt vett részt a szabadságharcban. Meggyőző bizonyíték erre az a körülmény, hogy a magyarországi románok (a történelmi Erdély románságtól eltérően) nem nemzeti alapon létrehozott pártokban, hanem magyar pártok képviseletében vettek részt a parlamenti képviseletért folytatott harcokban, mint pl. a méhkeréki Nicolae Rocsin esperes, aki az 1905-ben és 1910-ben tartott választásokon Tisza Istvánt és pártját támogatta.
A magyar politikai osztályba vetett bizalom az Osztrák-Magyar Monarchia 1880-as éveiben folytatott restriktív politikája miatt rendült meg, s 1918. december 1-jén a Gyulafehérvárott tartott, Erdélynek Romániával történő unióját kimondó nemzetgyűlésen az egyesülés szándékával vettek részt képviselői. A két világháború közötti instabil korszakban Ioan Olah esperes fejtett ki eddig még kellően fel nem tárt politikai tevékenységet. Utoljára Méhkeréken mozgalmas politikai élet az 1944-1948-as években folyt.
Napjaink igazi kihívásának az identitás megőrzése elé tornyosuló akadályok elhárítása látszik.